Zendülők

,, Néhány ütemet fütyült, szórakozottan, hunyorogva bámulta a folyót.
- Azt akartam mondani - folytatta -, hogy félórával ezelőtt jártam a városparancsnokságon. A parancsnok apának jó embere, nála jelentkeztem. Engedélyt kaptam, hogy önkéntesen bevonulhassak. Már holnap reggel.
S mikor Ábel hallgatott, térdére tette kezét:
- Én nem bírom így, Ábel, ne haragudjál. - Karját fölemelte, intett maga körül. - Nem tehetek semmiről.
Cigarettát sodort, leült a fahíd párkányára, lábait lógatta.
- Mi a véleményed? Ma éjjel mindenki hazavihetné a Furcsából, ami fontos neki...A nyerget mindenesetre haza kell vinnem.
A cigarettát megnyálazta, rágyújtott, s mikor sokáig nem érkezett válasz, bizonytalanabbul kérdezte:
- Mit gondolsz?
Ábel felállt, nekidőlt a deszkafalnak. Szürkésen sápadt volt és nyugodtan beszélt:
- Szóval, vége.
- Azt hiszem.
-A bandának, a Furcsának is?
- Azt hiszem.
Lihegtek. Elengedte karját, a padra ült, s tenyerébe fektette arcát. Ábel lassan végigment a hídon, megállt, a karfának dőlt, s a víz fölé hajolt. Valaki kopogott mögötte a hídon. Tibor megvárta, míg a lépések elhaladtak, odament hozzá, fél karral átölelte a vállát. Arca könnyes volt.
- Te hiszel Istenben?
- Nem tudom.
- Mit gondolsz? - mondta bátortalanul. - Túléljük?
-Azt hiszem - mondta lassan és csodálkozva. - Most már remélem, hogy túléljük. - Nézett maga elé, megborzongott:
- Az elébb még nem tudtam. "